Csodás Hagyatékunk

Kedves Naplóm!

Éppen abba a korba értem, hogy
még elég fiatal vagyok ahhoz, hogy lássam szüleink generációjának életét, de
elég koros ahhoz, hogy tapasztaljam gyermekeink bontakozó énjének első
szárnycsapásait. Általánossá vált az, hogy az idősebb korosztályok
méltatlankodva tekintenek a náluk fiatalabbakra. Noha, pontosan ennek ellentéte
lenne az üdvös! Büszkeséget kellene megélniük látva az általuk a világba
benevelt generációk boldogulását, munkájuk nyomán fejlődő világot. A
fiatalabbak pedig szívesen tekintenének bele szüleik elismerő tekintetébe,
hiszen ők felnőtté érvén a tanult alapokon látnak neki saját életük
alakításának. Fontos volna a továbbra is biztonságot jelentő megerősítés. Ennek
hiánya, sőt korholó volta dacot és sértettséget eredményez, amely nem
ismeretlen, hiszen tizenévesként az illető lehet hasonlót érzett, amikor a
szülői iránymutatásban felháborító manipulációt vélt felfedezni és akkor nem
akadt senki sem, aki szólt volna, hogy „Ha
megengeded magadnak kedves tizenéves, hogy bármikor is, az előtted járókra így
tekints! Akkor bizony csakis saját magadat rombolod, noha nem akarod, mivel
neked önállóan kell belátnod, hogy szükséged van arra, hogy tiszteld anyádat és
apádat! Nem nekik kell bebizonyítani, hogy méltóak a Te nagybecsű tiszteletedre!
Azáltal válnak ugyanis méltóvá, függetlenül attól, hogy mit tettek, vagy mit
sem, előtted járnak! Úgy esett, hogy a földi életben ők adják azt az alapot,
amelyen Te indulsz! Erényeiket követned, hibáikat javítanod kell az ő
jobbulásuk érdekében is!"

Tagadhatatlan, hogy az elmúlt
egy-két emberöltő alatt elveszett valami alapvető fontos! Nem sikerült
örökíteni a tisztelet és alázat valóságos tartalmait! Jobb híján
marad tehát a kéretlen széptevés és
az önkéntesen vállalt megalázkodás,
mint ismert és az említettekhez leginkább hasonlatos fogalom.

Míg a tisztelet alapja az akarat, meglátni a másikban az Ő
egyediségét, a kéretlen széptevésben csak az érvényesül, hogy megtudom-e adni
az általam választott célszemélynek azt, ami láthatóan kedves a számára azon
okból, hogy majd ő is megtegyen nekem valami hasonlót. Ez az utóbbi, azonban
nem biztos, hogy jót tesz bármelyikünknek is. Megbecsülni és önnön rangjában
elfogadni a másikat nem belátási kérdés, hanem megfigyelési alapon ugyan, de
érzelmi feladatot jelent! Ennek hiányában egyre csak tudatunk erejével
próbáljuk elképzelni, belső indulatainktól vezérelve embertársunkat, lehetőleg
olyannak, amely típusnak elfogadása nyilvánosan és magunk előtt is igazolja,
hogy rendes, jóra való emberek vagyunk! Ebben semmi természetellenes nincs! Meg
akarunk felelni, magunknak, környezetünknek, a kozmosznak, stb., egy szóval jók
akarunk lenni. Elvétettük azonban azt, hogy nem elég tudni, tudatosan érezni is
kell!

Az alázat pedig valóságos voltában pontosan abból ered, hogy
érezvén saját korlátainkat és erényeinket, tudjuk, hogy mikor kell teljes
önbizalommal tennünk dolgainkat és, mely pillanatban kell másokra számítva
cselekedni, illetve lehetünk képesek megválasztani az említett társakat. A mai
embernek nem esik jól, de végül el nem kerülhető, hogy tudomásul vegyük, saját
életünkért első sorban mi magunk viselünk felelősséget! Ezen semmit sem enyhít,
hogyha dolgainkat áttesszük más vállára, hiszen akkor is a kialakult
eredményért mi felelünk! A mai életlehetőségek annyira e mondani való köré
csoportosulnak, hogy annak is muszáj lesz ezzel szembe néznie, aki nagyon nem
veszi ezt szívesen! Hétköznapi társadalmi, gazdasági, politikai kérdések
mind-mind arról szólnak, hogy létezésünkből adódó felelősségünk fel vállalása
és öngondoskodás hiányában hamar lehetetlenné válik hétköznapi életünk! Ha
azonban saját lábunkra igyekszünk állni ebben az értelemben, függetlenedni a
szükségtelen függőségeinkből, akkor pedig megrohan bennünket a döntések
meghozatalának felelőssége, tetteink egyenes hatásainak megtapasztalása, anélkül,
hogy azt mondhatnánk jó szívvel, hogy a másik hibája! Nem szoktunk hozzá, hogy
úgy bánjunk önmagunkkal, mint egy olyan teremtménnyel, akinek folytonosan
megújulásra, gondoskodásra és figyelemre van szüksége! E helyett a velünk
született belső tartalékok adta alapok felélésével sarkalljuk magunkat a
TELJESÍTMÉNYRE! Noha eredendően ezek az alapok kibontakoztatásra és nem
felélésre várnak, hogy egy teljes és méltóságában egészséges emberi lelket
szolgáljanak életfogytig! Ez a lelkünk immunrendszere a túlzott félelem, az
irigység, a sértettség, a féktelen vágy, az önvád, a kényelem és az indulatok
túlzásba lendülése ellen!

A kiút emberi minőségünk
folyamatos emelése, fejlesztése. A legteljesebb igényesség kialakítása önmagunkkal
szemben! Figyelem az általunk a társadalomban és a világban létrehozott
hatásra! Semmilyen körülmények között nem igaz az, hogy egy ember döntése
elvész ezer emberé között! Függetlenül attól, hogy a döntést önzés vagy
önzetlenség vezeti-e, a hatás nem a mennyiséggel, hanem az időzítéssel és annak
hangsúlyával arányos! Vagyis akár egyetlenegy emberi vélekedés is döntően
befolyásolja a példaként említett ezres tömeget, főként, hogyha abban
többségben vannak a döntést halogatók!!!!

Ne abban legyünk szabadok, hogy önmagunk értékeit mérték
nélkül mutogatjuk a világnak, hanem abban, hogy saját egyediségünket úgy
fejtsük ki, hogy mások és mi magunk is teljesen önmaguk lehessenek!