Csodás Hagyatékunk

Kedves Naplóm!

Tegnap heti bevásárlásomat
intéztem. Gyermekkorom óta szokásom, hogy utazás közben megfigyelem az
embereket. Arra vagyok kíváncsi, hogy kinek mit árulnak el az arcvonásai, a
testtartása, a menése. Saját szórakoztatásomra teszem ezt, mivel nekem a
vásárlás nyűg és felettébb unalmas tevékenység. Gyorsan rászoktam tehát, hogy
élvezetesebbé tegyem. A tegnapi arcok mások voltak, mint a múlt év végiek.
Számtalan szembe bele néztem és találgattam magamban, hogy vajon mi lehet a
változás oka. Jó emberismerőnek tudom magam és általában nem is csalatkozom a
megfigyeléseimben, de ennyire nagy, hirtelen és általános érvényű változás nem
nagyon volt megfigyelhető az utóbbi években. Hosszasan tanakodtam, de megvallom,
nem jöttem rá a tényleges okra. Neked is Naplóm napokkal később írok róla
pontosan ezért. Kellett egy kis idő, hogy a helyére tudjam tenni a dolgokat. Történt
ugyanis, hogy a tejes pultnál az előttem odaérkezett fiatal nő, aki már
láthatóan néhány perce időzött a pult előtt, hirtelen egy tejes dobozért nyúlt
és ez a mozdulat oly hevesre sikeredett, hogy kiejtette azt kezéből. A doboz a
földre esett és erősen eldeformálódott. Semmi végzetes azonban nem történt, ami
egy szívet szorongató fordulat lehetne. Nem ömlött ki a tej. Nem esett senki lába
elé, hogy az azután rálépve széttaposta volna. Nem, semmi sem történt.
Látszólag! A fiatal nő lehajolt, és amikor teste a már megragadott dobozzal a
kézben kiegyenesedett megláttam, hogy könnycseppekkel teli a szeme. Zavarba
hozott a látvány, de azon nyomban éreztem, hogy meg kell szólítanom őt.
Megkérdeztem hát, hogy segíthetek-e valamiben. Rám nézett, egy mosollyal
köszönte meg az emberi szót, és tovább lépett. Azt gondoltam, hogy jól van, hát
én igazán megtettem, amit megtehettem. Nézegetni kezdtem most már én a tejes pultot.
Eltelt vagy fél óra, a zöldséges részlegnél jártam. Egy hang szólalt meg a
hátam mögött. „Azt hiszem elfogyott a remény!" hangzott halkam a fülem mellett.
Megfordultam és az előbbi nő arcát láttam. Mosolygott! Hozzátette: „Te nem érzed?
Tudom, hogy mit kell tennem, hogy eltartsam magam. Vásárolok, szervezem az
életem, megtakarítok a nyugdíjamra. Egészségesen élek, de nem érzem, hogy valóban
élek! Belül hiányzik valami! Tudom, furcsán hangzik! Azt hiszem az a baj, hogy
nem érzem az életet, csak próbálom megmagyarázni magamnak, hogy érzem."
Földbegyökerezett a lábam. Már csak azért is, mert én szoktam efféle
viselkedéssel meglepni másokat. Nem is tudtam hirtelen, hogy mit mondjak.
Miután éreztem, hogy valamit mondanom illene, ezért uralkodtam a zavaromon és
visszakérdeztem, hogy „Azt tudod, hogy mi okból vagy a világon?" Egy
pillanatnyi csend támadt közöttünk. A fiatal nő megfordult és elindult a
legközelebbi pénztár felé.