Csodás Hagyatékunk

Pedagógusként magam is találkoztam azzal a jelenséggel,
amelyet manapság a média fórumain megjelenő hírekből, iskolai
viselkedésproblémának tartunk. Arról van tehát szó, hogy az általános, illetve
középiskolai oktatásban résztvevő gyermekek meghatározó része a tanáraik felé
megszokott viselkedési formákat nem veszik figyelembe, hovatovább egyenesen
megcsúfolják azokat, trágár, tiszteletlen stílussal. Nyilvánvaló a szülői
háttér felelőssége a stabil női és férfi kép átadásának területén, a megfelelő
érzelmi viszonyok megadásában és a természetes alapértékek képviseletében. Ezek
hiányában oly mértékig torzul a személyiség, hogy lehetetlenné válik a gyermek
számára, hogy saját helyzetét, feladatait és felelősségeit megfelelő módon
értékelje, határozza meg.

Mindazonáltal nem mellékes az sem, hogy a bármilyen szintű
családi háttérrel rendelkező tanulók mit tapasztalnak az iskolában. Fontos
kérdés ez, mivel a napközbeni idő jelentős és legfogékonyabb részét éppen
ezekben, az intézményekben töltik gyermekeink. Tapasztalataimat több iskolában
szereztem városi és vidéki, alapítványi illetve államilag fenntartott
iskolákban. Egységes tapasztalat, hogy a mindenkori pedagógus személye, egyéni
viselkedésmódja, világlátása sokkal meghatározóbban érvényesül a diákok előtt,
mint az adott szaktárgy anyaga. A megtanulandó anyag látszólag elsődleges
hangsúlyú, de a gyakorlat azt mutatja, hogy láthatatlanabbul ugyan, de
meglehetősen mélyen adódnak át a személyes tanári minták a tanórákon. Nem lehet
elvárás, és természetellenes is lenne, hogyha a tanítók és tanárok nem
jeleníthetnék meg saját maguk karakterét, személyiségét munkájuk során. Azonban
éppen a fent leírt hatás okán fontos lenne kiemelten hangsúlyozni, hogy a
pedagógusok személyiségének mintaértéke van, és mint ilyen fokozott óvatosságra
és egyéni igényességre kötelez. A megjelenés, a viselet a legszembetűnőbb, de a
gyermekek által szintén jól érzékelt érzelmi egyensúly, a természetes emberi
értékek életmódszerű képviselete elengedhetetlen. A manapság tapasztalt iskolai
viselkedésproblémák hátterében kimutatható az a tanári minta is, amely a mai
társadalomban általánosan megjelenő torzulásokat viszi be az iskola falai közé.
Gyermekeink azonban nyitottabbak, mint a felnőtt ember, mivel alapvetően
elfogadóak tanáraik által átadott emberi mintákra. Több esetben tapasztaltam
például, hogy az adott esetben a pedagógus döntőbíróként lépett fel olyan
helyzetben, amelynek a helyes megítéléséhez nem voltak meg a megfelelő
információi. Ez a gyermekfejekben a pedagógus személyével szemben
visszatetszést keltett és kritikát termett mind a szülői, mind a gyermeki
oldalon. E meggondolatlanság által leértékelődni kezdett a tanári minőségbe
vetett tiszta bizalom. Így a szülők úgy kezdték érezni, hogy a noha a
gyermeknek kötelező minden napját az iskolában, az illető pedagógus irányítása
alatt eltöltenie, de mégis szükséges felvértezni őt ugyanakkor az érezhetően
romboló hatású tanári mintával szemben.

Más esetben a szaktanár a gyermekek közt felmerülő
becsületbéli kérdésekben a láthatóan igaztalan irányba döntött, amely irány
azonban nyilvánvalóan kiszolgálta a tanár, mint oktató személyes sikereit.
Ekkor a tanár helyzetmegítélése meghatározó voltában a nem kívánatos erkölcsi
vonalat erősítette, és egyúttal megalázta a valódi értékekért társaik előtt is
kiálló diákokat. Ez az eset hamar visszavetült a pedagógus megítélésére és azt
nemkívánatos irányba mozdította el.

Sorolhatnánk a hasonló eseteket. Tanulság az, hogy tudható,
hogy a tanár akkor is tanít majd, amikor már diákjának gyermeke kerül az
osztályába és ez tőle hosszútávban való egyéni gondolkodást kívánna. Ám
helyzetéből fakadóan, azaz hogy a növekvő korosztályok szellemi és lelki
gyarapodásáért minden pillanatban felelős, nem törpülhet el a személyes
érvényesülés miatt való aggódás mellett. Amennyiben ugyanis ez bekövetkezik
akkor feláldozódnak egyéni félelmek miatt korcsoportok, amely elmaradó hatások,
vagy torzult értékrendből való diáktorzulások később egyáltalán nem, de
legalábbis kevés esetben javíthatóak.

Szeretném tehát kiemelni a teljes társadalmi felelősség
súlyát gyermekeink nevelését illetően. Miután tapasztalhatóan a helyzet
súlyosra fordult, gyorsan és hatékonyan kell cselekednünk, hogy elkerülhessük
gyermekeinknek, a nem megfelelő felnőtt példából eredő tragédiáit. Nem kellő
odafigyelésünk miatt ugyanis olyan súlyt helyezünk a vállaikra, amelyet
láthatóan nem képesek vinni. Tudható, hogy gyermekeink romlása a társadalom
romlása. Ne tegyük élhetetlenné számukra általuk a jövő világát!