Csodás Hagyatékunk

Kérésre útjára indítom a „Naplóm"c. rovatot. Noha első hallásra
erősen vonakodtam az ötlettől, be kell lássam, hogy az érdeklődés nagy,
és ha ki kívánom fejezni olvasóimnak nagyrabecsülésemet
érdeklődésükért, kívánságuk teljesítése megfelelő mód erre.
Naplómba
feljegyzéseket készítek majd környezetemben, vagy velem megtörtént
eseményekről, melyek általános vonatkozásúak, ezért közérdeklődésre
tarthatnak számot. Az írásokban saját magam helyzet megítélését közlöm,
melynek a napló műfaja miatt nyilvánvalóan helye van.

Tudod
városi lány vagyok. Ott születtem és ott is nőttem fel. Élvezetem a
forgatagot, melyben gyakran magam is elvegyültem. Ma is ha Budapest
utcáit járom lopva remélem valahol a lelkem mélyén, hogy a saroknál
befordulva újra megcsapja az orromat a Sörház sajátos illata, ahogyan
megcsapta gyermekkoromban is hazafelé az iskolából. Vagy szinte már
keresem az öreg Lacza László bélyeg boltját, ahova nem csak én, de még
az édesapám is gyakran tért be zsenge korában bélyeg gyűjteményét
gyarapítani. Az öreg Lacza már pár éve nincs köztünk, a boltja
megszűnt. Butik lett a helyén. A Sörházban idegen hangok csendülnek fel
erősen ittas torkokból. Én sem viselem már az iskolatáskát. Lecseréltem
azt egy az oldalamon függő bőr táskára, melyben elférnek kutatási
anyagaim, jegyzetfüzetek, határidőnapló, és ki tudja még mi minden.
Tudod kedves Naplóm természetes, hogy a dolgok változnak és az is, hogy
egy kedves emlék helyébe újabb és újabb lépjen. Az élet ettől teljes.
Ám tudod sajnos nincs ez mindig így. A változásnak két formája van az
egyik igazodik a teremtett világ sajátos szükségszerűségeihez, a másik
az, amelyiket csupán az emberi elme látja és láttatja másokkal
nélkülözhetetlennek. Ezen utóbbi hatása alatt tévútra vezetjük magunkat
és másokat is. Ennek következtében a természeti környezettel nem
kiegyensúlyozott a viszonyunk, amely saját magunk silányabbá, betegebbé
válását és a természetes környezet komoly károsodását idézi elő. Ha
viszont nem megzabolázni akarunk valamit, hanem alkalmazkodunk hozzá,
akkor a korábbi zavar letisztul körülöttünk és mi magunk is tettünk egy
nagyobbacska lépést egyéni kiteljesedésünk felé.
Nos mindezt azért
mondtam el előzetesben, hogy átérezhesd a helyzetet, amelybe kerültem.
Történt a minap ugyanis, hogy tudomást szereztem róla, hogy abban a
belvárosi házban, amelyben ifjú koromban laktunk sok lakást
értékesítettek a korábbi lakók és nagyon sok új arc került be a
közösségbe. Az új tulajdonosok, - Szándékosan nem lakókat mondok, mivel
jobbára nem is lakják szerzeményeiket. - általában nem is magyar
származásúak és nem is magyar állampolgárok. Általában írek, izraeliek,
ukránok. Emlékszem régen annyira ismerték egymást a ház lakói, hogy
Karácsony napján együtt faragták tartóikba a fenyőfákat a családapák a
hidegben beszélgetve. Mára ez eltűnt az új lakók nem érzik szükségét,
hogy akárcsak is a közös havi költségekből kivegyék a részüket. A közös
képviselő által elküldött emlékeztető levelek sorban érkeznek vissza
felbontatlanul. A ház állaga egyre romlik. A lift még mindig ott akad
meg, a harmadik és a negyedik emelet között, ahol húsz éve is. Az új
tulajdonosok azonban más módon nem tétlenek. Bevett szokás, hogy
turista társaiknak bérbe adják a lakásokat, nem törődve azzal, hogy egy
körülbelül 50 négyzetméteres lakásba akár húsz ember is bezsúfolódik
esténként. Ezek a fizető vendégek általában hajnalban térnek haza,
melyről kiabálásaik és nótázásaik miatt minden addig alvó lakó
értesülni kénytelen. A szemetet eldobálják a lépcsőházban. Néha megesik
az is, hogy hulladékaikat egybekötve viszik a tároló edényhez, és az
ember már-már cseppnyi megkönnyebbülést érez, hogy a másik mégis csak
van reá is tekintettel, ahogyan ez a napokban is megesett, nevezetesen,
hogy egy ilyen hirtelen vendég egészen az edényig vitte szemetét. Ám,
és most jön a hideg zuhany, nem bele helyezte ezt a tartályba, hanem
közvetlenül mellé. Amikor pedig erre a ház egyik legrégibb lakója
mutogatással a figyelmét fel merte hívni az idegen férfi teljes erőből
az asszonyt a kapualj csempével bevont falának taszította és valamelyik
arab nyelven hallhatóan ingerülten szidalmazni kezdte. Hallván az
esetet döbbenten meredtem magam elé és elmémbe torult azoknak a
napoknak az emléke, amikor örültünk még a külföldinek, kedvesen
szívélyesen fogadtuk, igazítottuk útba az utcán és jól esett látni,
hogy ő visszamosolyog. Ma aki magyaros gondolkodású és ilyen városi
helyzetben él, nem örül a külföldinek, visszahúzódik lakásába és ha
lehet az orrát sem dugja elő. Minden esetre fél mondani bármit is az
idegennek. Természetesen nem érti azt sem, hogy némi haszon szerzés
reményében miért adta el az a sok régi jó szomszéd, illetve azok
örökösei külföldinek a lakását. Miért nem volt az fontos, hogy az
eladást követően mi lesz az ott maradottakkal és miért nem fontos, hogy
külhoni közösségből nem fogadjunk be addig senkit, amíg az el nem
kötelezi magát az itteni szokások megtartása mellett. Eszembe jutnak
történelmünk azon időszakai, amikor lezárták a túl sok külhoni előtt a
határokat (pl: Szt István!), hogy a magyar még nem felejtsen el
magyarnak lenni és kellő szinten tudja fogadni a vendégeket is mindenki
kölcsönös épülésére és ne leépülésére.
Tudod Naplóm nem tudom
neked megmondani mennyit ér az ember, nem tudom mert azt amennyiért
manapság mérik inkább nem mondom ki, azt pedig amit valóban ér inkább
majd halkan megsúgom, mert azt hiszem hangosan kimondani még ha csak
egy kicsit is, de várnunk kell.

Kérésre útjára indítom a „Naplóm"c. rovatot. Noha első
hallásra erősen vonakodtam az ötlettől, be kell lássam, hogy az érdeklődés
nagy, és ha ki kívánom fejezni olvasóimnak nagyrabecsülésemet érdeklődésükért,
kívánságuk teljesítése megfelelő mód erre.

Naplómba feljegyzéseket készítek majd környezetemben, vagy
velem megtörtént eseményekről, melyek általános vonatkozásúak, ezért
közérdeklődésre tarthatnak számot. Az írásokban saját magam helyzet megítélését
közlöm, melynek a napló műfaja miatt nyilvánvalóan helye van.

Hajnal Gyöngyi
2007. augusztus 3.